Dr. Fekete Jenő a kezdetektől fogva a Környezetbarát Termék Értékelő és Minősítő Bizottságának tagja. Az elmúlt bő negyed évszázad sikereiről, elméleti és gyakorlati dilemmáiról, valamint a környezetvédelmi gondolkodás fontosságáról beszélgettünk vele.

Ön jelen volt az Ökocímke megszületésénél. Hogyan lett az Értékelő és Minősítő Bizottság tagja? 

Amikor a Mérnöki Kamara és a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium 1993-ban elhatározták, hogy létre- hozzák ezt a társaságot, akkor én az Országos Fejlesztési Bizottság Környezetvédelmi Főosztályát vezettem. Rögtön rám esett a választás, hogy én képviseljem az ökocímke bizottságban a mi szervezetünket, amiben benne volt még a Mérnöki Kamara és a Magyar Tudományos Akadémia is. Az Értékelő és Minősítő Bizottság feladata a környezetbarát, környezet- kímélő megkülönböztető jelzés használatáról szóló 29/1997. (VIII.29.) számú KTM rendeletben foglaltak alapján a környezetbarát termék minősítési feltételek meghatározásáról és elfogadásáról való döntés, valamint a javaslattétel útján való hozzájárulás az Európai Unió ökocímke hazai működtetése körében a nemzeti álláspont kialakításához volt. Az alakuló ülést emlékeim szerint – más elfoglaltság miatt – kihagytam, de a második ülésen már részt vettem. Emlékszem, az első üléseken nagyon sokat vitatkoztunk arról, mi is az Ökocímke tárgya: az, ami benne van az üvegben, vagy az, amit az üveg képvisel.

Hogyan képzeljük el a Bizottság hőskorát?

Az Ökocímke Értékelő és Minősítő Bizottságának megalakulása számomra rendkívül sokat jelentett, mivel akkoriban számtalan demagóg irányzat működött a környezetvédelemben, különösképpen az NGO-k által képviselt szervezetek körében. A Bizottság névsora nekem a kezdetektől fogva egy biztosítékot jelentett arra, hogy itt szakmai munka folyik majd és így is lett. Az itt kitalált ötletek nagy részéből kézzel fogható eredmények születtek.

Visszatekintve a Bizottság működésének elmúlt bő negyed évszázadára, mely eredményekre a legbüszkébb?

Azt gondolom, hogy ezekben az években rengeteg kisebb-nagyobb eredményt elértünk, de most két példát említenék. A kilencvenes években fontos környezetvédelmi ügy lett az ózonréteg elvékonyodása, az ózonlyukak megjelenése, amihez az elsősorban a dezodorok hajtóanyagaként ismert freongáz nagyban hozzájárult. Komoly összefogással sikerült elérnünk azt, hogy kivonják a forgalomból a freongázzal működő dezodorokat és tűzoltó készülékeket, amivel sikerült megmenteni a Földet körülvevő ózonréteget.

A másik emlékezetes ügy a hűtőszekrények kérdésköre volt, már csak azért is, mivel ez volt az első olyan eset, ahol nem mindenben egyezett a véleményünk a Minisztériuméval. Az energiatanúsítás során ugyanis nem tudtuk elérni azt a szintet, amit az Európai Unió előírt, mivel akkoriban a “nyugati” hűtőszekrények már sokkal energiatakarékosabbak voltak a hazaiaknál. A Minisztérium azt mondta, hogy nem engedhetünk, csak azt az adatot adhatjuk meg, amit az EU megkíván. Nem én voltam az egyetlen a bizottságban, aki azt mondta, hogy a környezetvédelem zászlaja alatt nem te- hetjük tönkre a magyar hűtőgép-gyártást, így igyekeztünk találni egy kompromisszumos megoldást, egy olyan értéket, amit a magyar hűtőgép-ipar is tud produkálni. Végül aztán sikerült egy olyan értéket megállapítani, amit a hazai gyártású hűtők is tudtak teljesíteni, így voltaképpen további hosszú évekig sikerült megmenteni ezt az iparágat.

Az interjú folytatását keresse az Ökocímke Hírmagazin 2020. őszi-téli lapszámában!